Az alkoholtartalmú termékek készítése több évezredes múltra vezethető vissza. Őseink mindig a jobbra törekedtek, így helyes megfigyeléseik alapján kezdték készíteni a sört, a bort. Ezen alkoholos italokat azonban nem tarthatták el hosszú ideig változás, romlás nélkül. Az alkimisták kísérleteinek köszönhetően felfedezték és fejlesztették a desztilláció tudományát, melynek segítségével az alkoholtartalmú italok töményítésére, eltarthatóságára is törekedtek elődeink, így jöttek létre a mai szeszesitalok eredeti változatai. A pálinkafőzés a bor- és sörfőzés mellett ismert volt már a középkorban is.

Az első borpárlatok valószínű, hogy mai szemmel élvezhetetlen, de hosszabb ideig eltartható italok voltak. Ezek a párlatok alkalmasak voltak új típusú oldószernek, vagyis létrejöttek a gyógynövények kivonatai, mint gyógyszerek, és mint a likőripar megteremtésének egyik alap íz-elemei. Az alkoholos termékek (párlatok, kivonatok) gyógyításban használt szerepére utal a terminológiákban előforduló "Élet vize"- "Aqua Vitae" elnevezés is, vagyis a gyógyhatású, életvitelt segítő anyag elnevezés is, amely utal a pálinka gyógyhatására is.

A feudális társadalomban a pálinkafőzés megszokott dolog volt, mind területileg, mind társadalmilag jelentős kultúrára tekinthet vissza. A pálinkafélék hazai elterjedése a 14. századi királyi udvarhoz kötődnek, ahol Károly Róbert felesége, Erzsébet királyné gyógyította a köszvényt "Aqua Vitaé"-vel, melyhez a párlatba rozmaringot áztatott be. Az első törvényi szabályzások az 1500-as évek elejére tehető. Az 1574-ben a pozsonyi statáriumban az szerepel, hogy a sör-, bor- és pálinkamérés nem zavarhatja meg az istentiszteletet. Ez a törvény tekinthető az alkoholizmus elleni küzdelem első alapjának.

A 15-18. században céhes keretek között a serfőzéssel karöltve foglalkoztak pálinkafőzéssel is. A 16-17. században a párlatfőzés már elterjedt a világon mindenütt. Az idők múlásával, elsősorban értékmentő céllal, de egyre jobban meghonosodott a különböző gyümölcsökből történő párlat főzése is, különösen a Kárpát-medencében. A 16. században a legkedveltebb pálinkafajta a szilvórium volt.

Hazánkban a 17. századtól használták a pálinka elnevezést a gabonaalapú párlatokra, de ez a név csak később vált kizárólagosan, mint a pálinka elnevezés, a gyümölcs eredetű termékekre használatossá. A pálinka szó az írásos emlékekben először kb. 1630-tól jelenik meg.

Erdélyben a 18. század végére a pálinkafőzők száma már messze meghaladta a sörfőzőkét. A 18. század végére a nagybirtokos rendszerben szesz-, pálinka-, likőrfőző üzemek jöttek létre. A 19. századra már iparszerű termelés jellemezte a pálinkafőzést is. A 19. században nagyon kezdetleges eszközök felhasználásával főzték a pálinkát. Pálinkát titokban éjjel a pincében, padláson vagy a pajtában főzték. Már ezekben az időkben is, az állam igyekezett hasznot húzni a pálinka előállításából, vagyis magas áron kellett megváltani a főzési jogot a főzdéknek, a szeszadót azonban csak a 19. század második felében rótták ki a párlatokra. Az alkohol tartalmú termékek elterjedését, minőségének javulását az "Ipari forradalom" tette lehetővé. A gőz felhasználása forradalmasította az alkoholgyártást, elősegítve a szesztartalmú termékek minőségi és mennyiségi növelését. A mennyiség növelésével csökkentek az alkohol árak, tehát a "gyógyszerből" lassan élvezeti cikké váltak a termékek, ennek hatására kezdődött el ipari méretekben az ital- és likőrgyártás.

Az 1920-as évekig jogilag szabad volt a főzés hazánkban. Ennek a korszaknak a nevezetes építészeti emléke a pálinkafőző kunyhó, mely a későbbi kereskedelmi kisüsti pálinka-előállítás kiindulópontja volt.
A ma működő főzdék elődei, az ezt követő korszakban létrejövő közösségi pálinkafőzdék voltak. A második világháború után az általános elszegényedés, a hiánykorszak derekán egyre nagyobb teret kapott a zugfőzdék. Egyre jobban korlátozták a szeszes italok előállítását, fogyasztását. Ennek a korszaknak a szülöttei voltak a szeszturizmus és a zugfőzés, melyek az 1960-as években élték fénykorukat. Kezdetben gyümölcsöt és borászati mellékanyagot dolgoztak fel, majd a 70-es évektől cukorcefréből készítettek pálinkát, amit a forgalmazók kívánságának megfelelően aromásítottak (szilva, barack, rum, stb.).

A TSZ-esítés időszakában egy szabályozottabb keretbe kényszerült a pálinkafőzés. A társadalom felemelkedése, az általános "jólét", a népesség növekedése fokozta a pálinkafogyasztási kedvet.

1982-ben engedélyezték a szeszfőzdék magánosítását. Korszerűsítették a főzőberendezéseket, új technológiát vezettek be a főzésre és az erjesztésre egyaránt. Gondot fordítottak az alapanyagok beszerzésére, és a minőséget szem előtt tartva nagy gondossággal jártak el a főzés folyamán is.

A szövetkezetek felbomlásával, a felnövő generációk fogyasztáskultúrájának változásával, a rendszerváltás okozta életszínvonal csökkenésének hatására kicsit háttérbe került a pálinka fogyasztása és előállítása.

Napjainkra a szigorú előírások és ellenőrzések miatt a zugfőzések szinte teljesen megszűntek. A korszerű eljárások bevezetésével, a nagy múlttal rendelkező népi ital, a pálinka, újra hódítani fog. Az igények növekedésével, a fogyasztáskultúra átalakulásával újra divatba jön, és újra méltó helyet foglal el az asztalon a valódi hungarikum, a pálinka.

www.palinkaoldal.hu